Adventi kalendárium, december 14.

Az idő ismét csodás, s bár az út hamarosan elkanyarodik az óceántól, itt még sikerül úsznom is egyet, s élvezni a nap melegét a parton. Minden napra jut erdős rész is, így vacsorára ismét kerül szelídgesztenye. 

Manolo pedig ott ül az út mentén, apróságokat árul, picike cipőcskéket készít bőrből, barátságosan elbeszélget minden arra járóval, s boldogan ad pecsétet annak is, aki nem vásárol semmit. Gitározni nem tud, de örömmel veszi, ha valaki megszólaltatja hangszerét. Minden zarándok megáll, megcsodálja a dolgait, vált vele néhány szót. Üdítő színfoltot, szívmelengető pihenőt hoz e napba az erdő szélén. 

Korán érek a szálláshelyre, hiszen már csak 20 km körüli utat teszek meg naponta, ahogy mások is beosztják általában a távot. Délután, este van időm bőven várost nézni, sétálgatni. Véletlenszerű bolyongásom során egy templomhoz érek. A folyóhoz indultam, de a sétáló utcák erre terelték lépteimet, sebaj, nézzünk be, s jó lesz egy pecsét innen is. De ki van itt: a német hölgy, a tegnap esti beszélgetőpartner. Ő még teljes menetfelszerelésben, szállását keresi, rövid beszélgetés után ő is bemegy a templomba. Én már kifelé, amikor szembe jön a téren a futó fiú, akinek azóta is irigylem okosságát, hogy ilyen kevés holmival, ilyen pici hátizsákkal indult. Akikkel a tegnap estét együtt töltöttük, s megbeszéltük, hogy találkozunk néhány nap múlva Santiagoban, azokkal összefutunk véletlenül ma egy másik város egyik terén. Hogy éppen addigra éppen arra vitt a lábam, az igazából véletlen volt. Nem erre indultam.

Azt mondják nincsenek véletlenek. Vagy csak véletlenek vannak? Te hogy gondolod? (Facebook oldalamon a poszt alatt örömmel veszem a hozzászólásokat, s kíváncsi is vagyok a véleményetekre.)

Kivételes ajánlat, csak most (ajándékozható is):

Most 25 % kedvezménnyel!

Nézd: